A mezővári Szengor vár története

Megjelent: 2011-01-07 09:42:33 Vissza a nevezetességekhez

 

Beregbe, ott, ahol a Borzsa beszakad a Tiszába, állt egy szép vár hajdanában. Ott ragyogott, most már csak omladékos temető, de Borzsa várára és elődeinkre most is emlékeztető.

Amikor Attila és vezérei Etelközből lassan haladtak kedves honunk felé, hogy elfoglalják mint Leventának vére és utódai őseiknek a földjét, amelyet hajdan Bendegúz magzatjai bajnoki vérrel szereztek, a honfoglalókat minden lépésükben a szerencse kísérte.

Hangos kürtölések közt értek Halicsig. Halics régi lengyel város, őseink útjukat errefelé vették, s a város alatt tábort ütöttek.

Szengor, Zalán vezér alattvalója, Borzsa várában lakott. Haragos, kevély zsarnok, dühös tigris volt. Jegyben járt a halicsi fejedelem egyik leányával.
Ahogy elődeink Halicsiba értek, annak fejedelme azonnal érezhette, hogy milyen nagy a magyarok kegyelme, mert a legyőzött halicsiaknak minden elfoglalt birtokot visszaadtak. A megnyert kegyelemért Álmos vezért a halicsi fejedelem megvendégelte, s kezesként sok főrangú emberének a gyermekét a magyarok táborába küldte. Köztük volt leánya, Milota is.

Itt látta meg Béla, Árpád unokája Milotát, akit meglátni és megszeretni egyet jelentett. Nem kell nyelv a szerelmeseknek, s a szerelemhez sem kellenek évek. Egy pillanat alatt felgyulladnak az ifjú szívek, ha két szempár összevillan, meglágyítja az az érzéseket, s máris kész a forró szerelem. A lányka is érezte Béla pillantásának, tekintetének villámait, hív tolmácsai azok az érzelemnek, amelyet egy mosolygás, egy kézszorítás még inkább növel. Bár egymás nyelvén alig értették, mégis boldog órákat töltöttek ketten együtt.

Amint a Kárpátok ormairól az ősi földet meglátta Álmos serege, vérző szívvel el kellett válniuk egymástól a szerelmeseknek. S az elvásás órái, tudjuk, keservesek. Csak egy kézszorítást tehettek Álmos jelenlétében. Az elválás kínja szaggatta szívüket s könnyzápor ömlött szeméből a kedves szláv lánykának. Majd amikor senki sem látta, Béla is csendes könnyeket hullatott.

Amíg a Kárpátok oldaláról Árpád hada leért, Szengor is elvágtatott a Prut vize mellékére, és hazahozta szép mátkáját Borzsa várába.

Harsogtak a bércek Lehel hangos kürtjétől, futott az ellenség elődeink hírétől. Bulcsú zászlaját honi szellő lobogtatta amint a lovát ősi vízben itatta.

Amint áttörtek a Kárpátok rengetegén, a síkságon, ahol most Munkács áll, tábort ütöttek, s ezen a helyen negyven napot töltöttek. A Latorca bal partján egy hegyen várat rakattak. Mivel nagy fáradsággal, munkával rakták, Munkács nevet adtak a várnak és a városnak. A várhegyen áldozatot mutattak be, hálát adott a hon nagy Istenének a főpap, s az oltárfüst magas tornyait látva boldog jövendőt jósolt a honfoglaló magyaroknak. Ezt meghallván, a vitézek útjukat napnyugatnak vették. Így érkeztek el Ungvár alá. Megszállták és bevették a várat, benne mindent feldúltak. Laborc, a vár parancsnoka fogságukba esett.

Híre futott a környéke, hogy Attila unokái őseik földjén sátort ütöttek, de görbe kardjuk sehol nem talált ellenfélre, futott előlük az ellenség nyakra-főre.

Szengor ellenük a vári vártól mintegy óra járásnyira, Macsola határában erős földbástyát hányatott, amely Macsolától egészen a beregszászi határig, a Kishegyig húzódott. A földbástya árka és a partja még a mai napig is látható. Macsola neve Macsille volt, mert réges-régen itt volt a kenderáztató.

Őseink azonban nem a Borzsa felé jöttek, hanem Ungvár irányába. A hír hallatára megnőtt Szengor bátorsága. Kis létszámú csapatával nagy lármával útnak indult, hogy összetörje a magyarok ármádiáját. Valójában csak tettetve készült Ungvár felmentésére, mert akkor már hallotta Laborc csúfos halálát.

Ungvár elfoglalásának örömére a magyarok vezéreikkel együtt nagy lakomát tartottak. Ekkor adták át a vezérséget Árpádnak, ekkor esküdtek neki szent hűséget, itt emelték pajzsukra, s pecsételték meg vérükkel, hogy készek élni és halni választott fejedelmükért.

Bélát nem ragadta magával a győzelmi mámor, mindezekre szíve süket és érzéketlen volt. A szerelem érzése minden más érzést kiszorított belőle. Nem hallott mást, csak hangos szívdobogást és az elfojtott sóhajtásokat.

Állandóan a magányt kereste. Kedvenc helye volt a vadon, ahol csattogott a parányi csalogány, ahol panaszait senki nem hallotta, csak a bús fülemüle, amelynek édes dalától néha álomba merülve látta képzelt reményeinek csalfa beteljesülését.

A vadászat örve alatt többször el-eltűnt a táborból. Egyszer is addig vándorolt az erdőben, amíg a Latorcához nem ért. Sokáig bolyongott a Latorca mentén a sűrű erdőben. Csupán szolgálja, Szaniszló volt a kíséretében. Őt azért tartotta Árpád, Béla nagyapja a fiú mellett, mert lengyelül is tudott és a tót nyelvet is értette. Jekaterinburgból származott.

Árpád unokájának az eltűnése egyedül a vén Csetnek, a régi hűséges szolgának tűnt fel. Egy ideig szemmel kísérte a fiút, de aztán elmaradt tőle, mivel sánta volt szegény, s lábai már nem úgy szolgálta, mint hajdan Ázsiában.

Béla vad elkeseredésében nyilával kegyetlenül lövöldözte a gerlicéket, és közben minduntalan távolban maradt kedvesére gondolt, képzelete állandóan a Prut folyó mellékén kalandozott. Akit nem emésztett még, aki nem élte át, az nem is tudja, mily testet és lelket fárasztó érzés az ilyen szerelem. A bolyongástól és az álmatlanul töltött éjszakáktól elfáradt Béla lefeküdt a földre és a bús gondokat egy pillanatra elfeledve, elaludt.

Szengor, a nagyhangú, lármás vitéz eddig jött el csapatával. Megállt, mert nem volt tanácsos átkelni a Latorcán. A félelem angyala azt súgta neki, hogy ne merészkedjék tovább. Elég volt neki az, amit Ungvár felől hallott. Még a beszédet is megtiltotta most már katonáinak, s felhúzódott egy idő után az erdő árnyat adót rejtekébe. Amint ott vizsgálódik, egy szép ifjú magyar. Körülfogta embereivel a zajra felrettenő Bélát, mert ő volt az, ki is lehetett volna más. Béla felugrott, rögtön kardjához kapott és torka szakadtából kiabálva Szaniszlót hívta segítségül. Szaniszló jött is, rohant, de Béla ekkor már hősen vagdalkozott. Ellenfelei közül egyet keresztülszúrt kardjával, a másiknak a karját metszette le. Szaniszló is vitézül forgatta a kardot, de végül is a túlerő győzedelmeskedett. Fogolyként láncolták össze az urat a szolgájával, és úgy vette hazafelé útját Szengor kis hadával.

A vén Cset is, hogy hírül adhassa Árpádnak, hol tartják fogva eltűnt unokáját, elbukdácsolt a mostani Barkaszó tájékáig. Itt érte utol az este. Távolról látszott hős Szengor táborának a tüze. Cset is lepihent, egy fa odvában húzta meg magát.

Másnap Szengor sebesen felszedte sátorát, megszaporázta lépteit, és déltájában katonái már látták a közelgő beregi hegyeket. Beregen keresztül menve estére ért Borzsa várához.

Amint hazaért, nagy vigasságot csapott nője társaságában. Hitvese most még kedvetlenebb volt, mint máskor szokott lenni. Nem sokat törődött a lakomával. Fojtott sóhajtások törtek fel a lelkéből, titkos könnyek hullottak a szeméből. Még szomorúbb a bánat, terhesebb, ha nincs kivel megosztani, ha nincs kinek kiönteni érzéseinket, ha nincs, aki szavával könnyítene keserveinken. Szegény nőnek is sok elfojtott keserűséget kellett lenyelni azóta, amióta meglátott egy leventét, aki nyomban el kellett veszítenie. A szomorúság és a bánat valósággal ráncba vonta az arcát.

Szengor, a zsarnok, dölyfös várúr nem értette, hogy mi oka van kedvesének a szomorúságra. Sokszor neheztelt rá, amiért őt nem forró kebellel fogadta. Kérdezgette tőle, hogy mi baja van, milyen bánat rágja titkos féregként a szívét. Többször szigorúan szólt hozzá:

- Te hölgyem vagy, és mint nőmnek ezennel megparancsolom, hogy többé így ne lássalak, mert ha még egyszer kisírt szemmel fogsz közeledni felém, s ha több sóhajtást hallok, kész leszek még kínzásokkal is kiszedni belőled, mi oka van szomorúságodnak. S tudom, hogy akkor rögtön elfelejted azt, milyen volt a számodra még most is kedves Halics! Tán honod jutott eszedbe, vagy otthon adósságod maradt, mert tudom, hogy nem a vén apádat siratod annyira! Jobban tennéd, ha nem bosszantanál engem, jobb kezét a nagy Zalánnak. Nem tűröm el azt a gorombaságot váramban én, akit hírnév övez és dicsőség kíséri minden lépésemet. Kerülsz, bosszantasz, szétzavarod a jókedvemet. Engem kerülsz, ki most is két foglyot hoztam Zalán úr számára? Tudom, hogy majd az egyiknek nagy lesz a váltságdíja. A másik lengyelül beszél, az tán honodnak kölyke. Egyébként mind a kettő, amint nézem afféle Hamupipöjke. Holnap törvényszéket ülök, és mindkettőt kérdőre vonom, és azok után Zalán úrhoz Alpárra küldöm őket.

- Hát, kedves - szólalt meg búsan a hölgy -, csatáztál a hunokkal? Beszéld el, hogy találkoztál ezekkel a foglyokkal!

- Ungvárra most nem tartottam szükségesnek bemenni - válaszolta Szengor -, egyelőre nem tanácsos odamenni. A Latorca bal partján, ahonnan Ungvárt jól láttam, hőseimmel egy erdő szélén pihenni megálltam. Ott feküdt az ifjú egy vén tölgy aljában mély álomba merülten. Amint ezt foglyommá tettem, még aludt. A másik segítségére sietett, de azt is megfogtuk hamarjában. Visszafordultunk katonáimmal, magunkkal hoztuk őket, és mindkettőt a tömlöcbe zárattam.

Éj volt már ekkor, sötét, mint a tömlöc, amelynek alján Béla és Szaniszló fuldokolt. Az asszony fent a várban sírt szomorúan egymagában. Durva férje sértései még jobban megzavarták árva szívét, amely majdnem megrepedt a szomorúságtól.

Szengor nem hagyta abba dorgálásait. Átkozta magában azt az órát, amikor átlépte feleségéért Lengyelország határát. Hiába faggatta, mért búslakodik, mért ily kedvetlen hozzá, nem tudta kiszedni belőle titkos bánatának az okát.

Amint az asszony meghallotta férjétől, hogy az egyik fogoly talán éppen hazájából való, titokban megszerezte a tömlöc kulcsát, s elhatározta, hogy oda lemegy.

Éppen éjfélre járt az idő. Mély álomba merültek már az őrök és a várbeli lakosok. Szengor nője az egyik meghitt szolgálólányával, Bilkával egy fáklya világításánál csendesen lopakodott, majd megállt a tömlöc ajtaja előtt. Kinyílt a zár, majd nagy csikorgatásoktól kísérve a nehéz vasajtó is. A zajra felrettent a két fogoly. Azt hitték, a haláluk órája köszöntött rájuk, ezért állva várták a vesztüket jelentő hírnök érkezését. Ahogy kinyílt az ajtó s belépett a két hölgy, a foglyok szíve megrettent. Béla újra látta elveszettnek hitt kedvesét, gyönyörű angyalát. Milota is megismerte az ifjúban szíve titkos bújának okozóját. Képzelni lehet azt az érzést, amely ebben a pillanatban mindkettőjükben megszületett: a bú és az öröm, a váratlan viszontlátás boldogsága a kínos tömlöc aljában. Béla végre leláncolt karjai között tarthatta a mennyet! A tömlöc sötétje fényre derült, a nehéz vas könnyűvé vált, a pokoli börtön édenné változott. A rab Béla karjai között Milota is elfelejtette, hogy a penészes tömlöc alján van.

Amint csendesedett érzéseiknek vihara, egymást érték az ismeretlen nyelven záporzó kérdések, amelyeket Szaniszlónak kellett tolmácsolnia, hisz eddig nem volt más dolga, mint ámulni és bámulni.

Így tudta meg Béla kedves Milója esetét, hogy az atyja a lány akarata ellenére adta nőül Szengorhoz, vagyis az erőszaknak engedve cserélte fel Milota a pártáját a főkötővel. Kevély férjét még ma is szívből gyűlöli, ki nem állhatja.

Milota is ekkor tudta meg Béláról, hogy mint jutott Borzsa várába, a zsarnok férj kezére.

Az asszony most azon törte a fejét, miképpen segíthetne a foglyokon. Szörnyen félt attól, hogy elárulhatják tettét. Mindamellett bízott meghitt Bilkája becsületében. Megsúgta Szaniszlónak, hogy most gyorsan visszatér szobájába és elhozza bilincseiknek kulcsát, megmutatja nekik azt a titkos kijáratot, amelyen mindketten kiszökhetnek a várból.

Örült Szaniszló az angyali lény boldogító szavának. Megmondta a jó hírt a káprázattól lassan felocsúdni látszó szerelmes urának is, hogy mily nagy szerencséjük van.

- Szerencse neked és nem nekem. Élj vele, ha tetszik! Én, Árpád unokája, nem szökhetek meg, mert ilyen alacsonyság nem férhet hozzám. A magyar nem szökik, bátor, bármit tartogasson is számára a sors. Menj te, én nem megyek! Különben is, mért vennétek el tőlem ezt a kedves kínt? Édes nekem már a fogság, könnyebbek lettek láncaim. E tömlöcben derültek ki felettem rég borongós napjaim, s most itt hagyjam kedves földi mennyemet? Menj te, Szaniszló! Hagyj itt engemet! Menj és keresd fel Árpádot, s mondd meg, amit üzenek! Mondd, hogy rab vagyok, szabadítson ki! Lehetőleg hamar jöjjenek!

Szaniszló Béla szavait elmondta Milotának, aki nagyon csodálkozott Béla lelkületén.

- Menj hát te, Szaniszló, magad! Fogadj szót uradnak! - szólt Milota. - Siess, mert különben tudom, hogy rád akadnak.

Ekkor gyorsan felfutott Milota a bilincsek kulcsáért. Hamarosan vissza is tért. Szaniszló szabad lett. Bilka segítségével kiosont a várból a titkos ajtón.

Futott Isten hírével.

A borult és a sötét ég leple alatt úttalan utakon bolyongott. Már szürkült az ég felől, amikor Baktáig ért. Nyugodni egy darab időre elrejtőzött egy kis erdő sűrűjében. Amint ott szunnyadozva pihent, hirtelen a közeli bokorból nagy hortyogás hallatszott. Szaniszló szuszogni sem mert, visszafogta lélegzetét, nehogy felfedjék ottlétét. A szürkület már áthatott a berek sűrűjén, amikor felserkent hirtelen az álmából a szomszédos aluvó. Felült fektéből és nagyot sóhajtott.

- Hejh, Istenem! Merre vegyem már utamat, mit tegyek? Tovább menjek, hogy nyakamba vegyem a veszedelmet, vagy térjek vissza Béla nélkül?

Tudom, nem ád Árpád kegyelmet:

- Menjünk visszafelé - szólalt meg hirtelen Szaniszló, aki közben megismerte az öreg Cset hangját -, mert ha engem kergetnek, téged is bekísérhetnek a vár tömlöcébe, oda, ahol Béla van! menjünk, bátyám, siessünk, és adjuk hírül Árpádnak, hogy Béla rab! Nem akart velem együtt szökni, szaladni, mert ő a tömlöcben lelte meg a boldogságot.

Mindent elmondott aztán szép sorjában Szaniszló a meglepett vén Csetnek, és nyomban siettek vissza Árpád táborába.

Még erősen ragyogott a hajnalcsillag, amikor Borzsa várának hídjánál, a sáncokon túl a kapu előtt két vitéz állt meg kísérőivel együtt. Megfújták kürtjeiket, s az ismerős kürtjel szavára csikorogva leereszkedett a vár hídja. A két vitéz a kapuhoz ment. Az egyik a hős Sztemtura volt, a másik Kvászó, egy hasonló nevű vár ura. Sztemtura bírta Badalót és Sztemtura várát Ilosva és Bród felett, Kvászó pedig a már említett Kvászó várát és annak környékét.

Bement a két vitéz a várba, barátsággal üdvözölték a vár urát. Szengor szívélyesen fogadta kedvelt barátait, megvendégelte őket, hatalmas lakomát csapott tiszteletükre. Egész nap tartott a dáridó. Estére elnehezült a fejük a sok boritaltól. Késő éjszaka lett, mire elcsendesedtek és nyugovóra tértek. Akkor aztán sötétség, csend és nyugalom honolt a várban. Csak azok voltak még ébren, akik egymásra vártak. Béla lenn várt, a sötét tömlöce alján Milotáért epekedve, de csattant az ajtó zárja, és két páncélos vitéz toppant be a cellába. Sisakjuk le volt eresztve, lándzsa villogott kezükben a fáklya fényében. Durva viselkedésük miatt Béla hóhéroknak nézte őket. Az egyik egy vastag láncot vetett a nyakába és jó szorosra húzta. A másik a lábáról vette le a bilincset. Megkönnyebbült a lába, de egyre nehezebb lett a szíve. Átkozta magában a csalárd reménységet, mért is hitte, hogy újból láthatja majd Milotáját. Most már tudta, hogy az utolsó órája érkezett el. Mindenre felkészülten, bátran és elszántan várta a megváltó halált. Az egyik vitéz durván megrántotta a nyakán a láncot, ezzel jelezve, hogy kövesse, a másik lándzsáját szegezte rá. A nehéz lánc súlya alatt szinte meggörnyedt. Amint kiléptek a tömlöcből, a kísérők eloltották a fáklyát. Sötétben tapogatózva folytatták útjukat. Százhúsz lépcsőn felfelé haladtak. Majd megálltak. Kinyílt egy ajtó és bementek. Ekkor megszólalt a parancsnok. Mennyei érzéssel töltötte el hangja Bélát. Kedves Milotájának a hangját ismerte fel. Egy csinosan berendezett szobában voltak a vár egyik tornyában. Az úrnő rendezte be Béla számára, hogy szerelmesét az ő oltalma alatt semmi baj ne érje. Azért öltött magára páncélt, mert tudta, hogy a magyar büszke, nem fogad el jótéteményt, még ha az életéről is van szó.

Amint meglátta Béla a sisakellenző alól előbukkanó női arcokat, nem cserélt volna tán még a mongol cárral sem.

A kísérők levették magukról az álöltözetüket, leszedték a fogolyról a láncokat, étellel látták el, és magára hagyták a szobában.

Másnap reggel tudomására jutott Szengornak, hogy tömlöcének két rabja már jobb szállást keresett magának. Dúlt-fúlt haragjában, szitkozódott, vendégeit felvergelte, s az egész tájat átfésülte a szökevények után kutatva. S míg mindezt cselekedte, nem is sejtette, hogy az egyik addig fent a várszobában a nőjét ölelte, a másik meg már hét határon túl járt.

Amikor Béla eltűnt az ungvári táborból, Árpádot is nyugtalanság fogta el. Unokája felkeresésére mindenki más-más tervet javasolt. Végül is a kesergő Árpád azokra hallgatott, akik azt javasolták, hogy kövessék a megvert ellenséges sereget Zemplén felé, hátha azok vitték magukkal fogolyként a fejedelem unokáját. Árpád ezért Zemplén felé vezette győzedelmes táborát. Két nap múlva a zempléni vár alatt ütötte fel sátorát. A várat csekély ellenállás után bevette, az őrséget lefegyverezte. Bélának híre, neve azonban ide nem jutott el. Tűrnie kellett tehát tovább a keserűséget, a szíve fájdalmát.

Zemplénből a Bodrogon túlra, a hegyeknek tartottak. A tokaji hegyen újra nagy áldomást tartottak. Hadúr, a főpap itt is nagy áldozatot mutatott be, népéért buzgón imádkozott.

Innen a hegyalján Szerencs tájékára, a harangi pusztára szállottak. Rövid időre itt is tábort ütöttek. A hét vezér Alpárra követeket küldött. Alpáron abban az időben Zalán volt az úr, a fejedelem. A követség tárgya az volt, így írja a történelem, hogy Zalán ősi földünket adja vissza. Ajándékba Zalánnak egy szép fehér lovat küldtek felnyergelve, amelyért földet, füvet, vizet és lakhelyet kívántak. A szép fehér ló, a vörös kantár meg a sárga nyereg Zalánnak nagyon meg is tetszett.

Míg a követek Alpáron tették a dolgukat, addig Árpádot nagy szerencse és öröm érte. A hős Szaniszló és a vén Cset érkezett meg nagyon fáradtan a táborba. Mit sem törődve a fáradtsággal, azonnal a fővezér sátorába mentek. Ahogy Árpád meglátta őket, nyomban afelől érdeklődött, hogy látták-e az unokáját. Szeme szinte könnybe lábadt, míg a két embert hallgatta.

- Nagy csoda - mondta a sánta Cset -, nagy szerencse kegyelmednek! Áldott szerencse, hogy nyomára akadtunk elveszettnek hitt gyermekednek. Áldott a szerencse, amely megtartotta az életét!

Szaniszló is elmondta Béla üzenetét, hogy életben van Borzsa várában Szengor és nője rabságában. Töviről hegyire elmesélte kalandjukat, s kérte urát, hogy minél hamarabb szabadítsa ki a foglyot. Amennyire eddig búsult, most annyira örült Árpád, a hős vezér és Csaba, a páratlan jó szülő:

- Óh, szerencsés, óh, áldott nap!

- Óh, szerencse, mely e helyen engemet ért!

- Boldog vagyok és szerencsés, bajtársaim - szól Árpád -, ezért ez a hely ezentúl Szerencsének hívattasson!

Innen van a ma is fennálló Szerencs neve.

- Él az én Bélám, az én jó, az én kedves gyermekem! De azt, hogy tömlöcben szenvedjen, nem tűrhetem! Borzsa várán rajta kell ütni!

Béla volt tehát a fő okozója, az ő fogsága, hogy Szerencstől visszafordult Árpád magyarsága.

Alpárról is megérkeztek közben a követek, ezért a katonák tüstént felfegyverkeztek, s azon az úton, amelyen idáig jöttek, Árpád győzedelmes táborát visszafelé vezette.

Ungvárnál meg sem állapodtak, hanem Szaniszló és Cset útmutatásai szerint Borzsa felé siettek. Még csak tizennyolc nap telt el azóta, hogy Ungvárt bevették és hazájukat Szerencsig visszaszerezték.

Az idő alatt, míg Szaniszló és Cset Árpád táborába ért, Borzsa várában szörnyű és rémséges dolgok történtek. A várkapuk több ízben maguktól kinyíltak, elomlott a nyugati bástyának az egyik fele. Éjfélkor többször megjelent egy fehér ruhás asszony az egyik toronynál, hallatszott a lépcsők csikorgása, amint járkált. Hol még síró pulya nyögése volt hallható. Szengor ablakában többször kuvikolt a halálmadár, megrepedt a kőboltozat, a vár kápolnájába egy nő ételt s egyebet vitt be.

A csodás jelek miatt rettegés szállta meg az őröket. Csak Béla és Milota ismerte a titkokat, mert ők rémisztgették az őröket és a vár félénk lakóit, hogy Milota könnyebben beadhassa Bélának az ennivalót.

Rettegett a vár, rettegett Szengor, mert tudta, hogy a bajt népének ő szerezte. Nem kellett volna a magyar kadarcs Bélát elfogni és Borzsa várának tömlöcébe hozni.

Szengor felkészült a vár ostromára, de tudta, hogy nincs erősség azok ellen, akik győzelemmel járnak.

A magyarok látták ragyogni szép Borzsa várának tornyát, amikor Szengoron kétségbeesés vett erőt. Kedves nője sorsa nyomta a szívét, nem szerette volna elveszíteni, hiába érezte, hogy nem bírja teljességgel a szívét, meg akarta kímélni az ostrom borzalmaitól.

Túl a Tiszán, mintegy mérföldnyi távolságra a vártól, a Tiszának egy szigetén kedves mulatóhelye állt. Szép úrnője nevéről Szengor Milotának nevezte el. Később a mulatóhelyre lakosok gyűltek s megvetették az alapját Milota helységének. Szengor úgy gondolta, hogy itt a vár úrnője biztonságban lesz, s a jövendőre nézve neki is nyugalmat adhat a hely, ha menekülnie kell majd a várból.

Szengor közölte Milotával a szándékát, de nem kívánt a nő élni ezzel a szívességgel, s erőszakkal kellett hát kényszeríteni, hogy elhagyja a várat, de az asszony így is szabódott erősen.

- Na űzz el magadtól, Szengor! - mondta Milota férjének. - Inkább itt hadd haljon meg a nőd, ahol boldog órái voltak. Nekem ezen a váron kívül más nyugalmas helyem nincsen. Ha a vad sors rabbá tenné testemet, nincs oly erő, mely elszakíthatná e helytől lelkemet. Ím, nézd, ez a védőeszköz van keblemben a szívem tájékán elrejtve, ez megszabadít a rabságtól. Nézd, Szengor, ez a méreg a legvégső esetben megszabadít mindentől!

- Nem! - mondta szigorúan Szengor. - Itt nem maradhatsz! Tüstént el kell utaznod, nehogy engem átkozz majd magadban!

A kényszernek engedve ment el Milota a liget rejtekébe. Csak Béla emlékét vitte magával meg kedves Bilkáját.

Felvirradt Borzsa várának végső reggele, amit aztán majd követett az örök sötétség éjjele. Mint az árvíz, úgy lepte be a tájat a magyar sereg. Futott az ellenség, Lehel kürtje rivallt, lágy szellő lengette Bulcsú zászlaját.

A vár körül felverték őseink sátrukat, s ennek láttán rettegés fogta el az őrséget.

Árpád nyomban ostromot fúvatott, hangos tárogatók ébresztették a vitézi indulatot. Béla jól látta a toronyból a készülődést, s örömmel nézte, mint özönlik a várnak a magyar tábor. Lajtorjákat támasztottak minden oldalról a bástyának.

Szengor biztatta bőszen az alattvalóit, de saját kardjával is hátráltatta a magyar ostromlókat.

Két napon keresztül nem sokra ment Árpád a vár ostromával, amíg színig nem hordatta lommal és földdel a vár sáncait. Harmadnap estére a magyarok bevették a külső várat, tornyait, bástyáit a földdel tették egyenlővé.

Ez idő alatt Milota szép ligeti rejtekében búsan hullatta könnyei, amiért a vész közt kellett otthagynia elrejtett kedvesét. Csak Bélára gondolt, érte könnyezett. Borzsa várába küldte titokban Bilkát, aki visszatérve hozzá elmondta, hogy a külső vár már el van foglalva, s az a torony, amelyben Béla volt elrejtve, a sáncokba van hányatva.

Még búsabb lett a hír hallatára Milota, mert úgy érezte, tovább nincs értelme életének. Elővette kebléből az elrejtett mérget, de hirtelen meggondolta magát: "Csak a gyáva pornak való a méreg, dicsőbb véget is érhetek. Ott a harc, a küzdelem, inkább ott hulljon a gyenge testem porba. Tiltott úton jártam, megszegtem eskümet, elkábította ifjúi szívemet a tiltott szerelem, az okozta vétkemet. De visszalépek, és a harcban küzdve teszem jóvá bűneimet".

Páncélt öltött magára, fegyvert kötött oldalára, de kezébe nem vett pajzsot. Így felkészülve a csatára, még azon az estén éjféltájban egy rejtekajtón visszatért a várba.

Zúgott a vész, az ostrom egyre újult, dőltek a vár bástyái, törték, rontották, zúzták Árpád hős katonái.

Szengor látta, nincs erő, mely ellenálljon, nincs lehetőség arra, hogy a vár romhalmazzá ne váljék. Sértett tigrisként rohant az ellenségre. Dühe még féktelenebb lett, amikor azt a hírt hozta egyik vitéze, hogy a belső vár nyugati tornya lángba borult, és a felvont híd ledőlt, tódulnak be a várudvarba a kapun keresztül a magyarok. Megrázkódott haragjában, sisakját eldobta, kardot ragadott és a vakon az ellenségnek rontott. Éppen Botonddal került szembe, aki egy rettenetes csapással küldte a másvilágra.

Béla gyújtotta fel a várat, amikor látta, hogyan özönlenek be a magyarok, s már a belső várba is becsaptak. Elhagyta az égő tornyot, kardot vett a kezébe, s rohant ő is a csatába. Egy páncélos vitéz tűnt rögtön a szeme elé, akinek a merészsége és elszántsága nyomban felingerelte.

Összecsapott vele. A vitéz azonban önként dőlt éles kardja hegyének. Egy szörnyű döfés, és azonnal az óhajtott véget érte. Ó, irgalmatlan, szörnyű sors! Milota volt az, aki Béla kardja által elesett. Akkor ismerte meg, amikor kíváncsiságból felemelte ellenfele sisakját. Látta a halottat, és érezte, hogy a megolvadt kő nem zúg úgy a Vezúv szörnyű gyomrában, amint a kínos indulatok az ő lelkében, nem perzsel úgy a tűztenger. Elsötétült a szeme előtt a világ. Egy perc múlva azonban feleszmélt. Könnyeit kitörölte szeméből, és cél nélkül futni kezdett. Futott, futott, míg egy patak partjához nem ért. Itt végezte el kínos halálát. Kadarcsi tisztéről még ma is Kadarcsnak nevezik ezt a mezőt Vári határában.

Szaniszló, ahogy a várat tűzzel-vassal pusztította, Bilkát ájultan találta meg egy szobában. Nem felejtette eltettét, hogy kiszabadította őt a fogságból. Eszméletére térítette a lányt, s magával vitte a sátorába.

Sajnos, Szaniszló ezután már nem sokáig élt. Ahogy a magyar had Sztemtura és Bród felett harcolt, egy csatában elesett. Vitézségét és hűségét mindenki elismerte, de tetteinek a jutalmát nem sokáig élvezhette. Kapott ő is földet, birtokot magának. Szaniszlófalvát Bród, Cserték, Ilosva, Medence, Kövesd, Kisfalud határolta. Bilkának azon túl jutott birtok. Bilke őrzi még ma is emlékét. Mások is kaptak még ezen a tájon földet hűségük jeléül.

A magyarok hamarosan felszedték sátorukat, és délnyugatnak, Alpár felé haladtak. Amikor a mély Tiszához értek, lábbókat kötöztek össze, amelyek azonban nem értek át a Tisza túlsó partjára. Ugraniuk kellett a vitézeknek a vízen lévő szálfákról.

- Ugorj, na! - mondogatták egymásnak, s ettől az ugrásról keletkezett a még most is fennálló Ugornya helység neve.

Amint mind átkeltek a Tiszán, azt kiáltották:

- Na, menj!

Erről lett aztán annak a helységnek akkor Namény a neve.

Haladtak is aztán a vitézek lépten-nyomon a világ nem ki bámulatára.